épÍtse szeglemezes szerkezettel sertéstelepét 

A létesítmény helyének kijelölésekor több szempontot is figyelembe kell venni (építésjogi előírásokat, talajtani, domborzati viszonyokat stb.).
Építésjogi szempontok. A tervezés előtt feltétlenül tájékozódni kell a helyi önkormányzatnál. Az önkormányzat három csoportba sorolja a területét (beépítési övezet, belterület, külterület), s annak megfelelően dönt az engedélyezésről. Figyelembe kell venni, hogy a „szagterhelés”, a por, a legyek, a zaj a szomszédokat zavarhatja. Az építési tervben ki kell térni a tűzbiztonságra, a védőtávolságokra, az állatvédelmi szempontokra, külalakra stb. Talajtani szempontok. Mivel az épület tömegét a talaj viseli, meg kell vizsgálni a talaj szerkezetét, minőségét. Foglalkozni kell a talaj felmelegedésével, hőforgalmával is, ami a talaj színétől és víztartalmától függ. Figyelemmel kell lenni a talaj nedvességére, vízkötő képességére, a talajvíz magasságára is. Nedves talajokra vagy ahol a talajvíz szintje magas ne építsünk. Fontos, hogy a talajvíz a padozat alatt l50 cm-nél mélyebben legyen kora tavasszal, a hóolvadás után. Ha magas a talajvíz, az épületek fala könnyen átnedvesedik, de a nedves talajok elősegítik a 170 paraziták fejlődését is, és lehetővé teszik a fertőzőképes formák hosszú életben maradását. A talajban előfordulhatnak orsóféreg-peték és -lárvák, a gyomor- és bélférgességet okozó fonálférgek lárvái, tüdőféreg-lárvák és mételypeték. E paraziták többsége azonban rosszul tűri a napfényt és a szárazságot. Kórokozó mikroorganizmusok kis számban vannak a talajban, mert a talaj mikrobái antibiotikus hatásuk révén elpusztítják azokat. Néhány kórokozó spórája azonban hosszú évekig fertőzőképes maradhat. Ilyen lehet pl. a lépfene spórája, ami manapság már ritkán betegít, a rosszindulatú vizenyő spórái, amelyek rendkívül ellenállóak. A tetanuszbaktériumok az emlősállat ürülékével jutnak a talajra, ahol spórát képeznek, így különösen sok spóra található a trágyázott talajokban. Nem szabad állattartó telepet létesíteni olyan talajon, ahol korábban dögtér vagy szeméttelep volt. Domborzati viszonyok. A telepet ne telepítsük mély fekvésű helyre, völgy fenekére, mert itt gyakori a köd, a fagy, s az ilyen környezet hajlamosít a légzőszervi megbetegedésekre. Az épületeket a telep legmagasabb pontjain célszerű elhelyezni, mert ez megkönnyíti a csapadék és a hólé elvezetését. Nem ajánlatos 15%-osnál meredekebb lejtőkre építeni, mert ez megdrágítja az építkezést. Kerüljük az északi, észak-keleti lejtőket is, mert itt nem élvezhető a napfény előnyös hatása. Legcélszerűbb az épületeket egy síkon elhelyezni (kevesebb a földmunka). Ha a telep nem eléggé szélvédett, telepítsünk köré erdősávot, ami a porszennyezettséget is csökkenti. Levegőszennyező ipari üzemek szélárnyékába sem szabad állattartó telepet létesíteni.

Az épületek tájolását többnyire úgy alakítják ki, hogy rövidebb oldaluk essék az uralkodó szélirányba, azaz észak-déli irányba, mert így kisebb télen a falakon át történő hőveszteség. Nyáron viszont számolni kell a nagyfokú felmelegedéssel. 

A sertés legősibb, legtermészetesebb takarmánya a legelőfű. A legeltetés kettős célt szolgál: egyrészt a sertés ezúton tiszta, friss levegőn, napfényen tartózkodva mozog (szilárd szervezet), másrészt olcsón ju t olyan tápláló- és ásványianyagokhoz, nyomelemekhez és vitaminokhoz, amelyekhez legeltetés nélkül egyáltalán nem vagy csak lényegesen drágábban juthatna.

Megkülönböztetünk: 1. természetes, 2. mesterséges és 3. alkalmi legelőket.

1. A természetes legelők közül a sertés a mély fekvésű, nedves talajú, zömmel aljfüvekből, pillangósokból álló területet kedveli. Különösen szívesen járkál, legel azokon a helyeken, ahol csigák, giliszták, férgek is akadnak.

2. A mesterséges legelők telepítésénél a talaj adottság és éghajlat figyelembevételével magunk választhatjuk meg a legkedvezőbb gyepkeveréket. Alapvető, hogy a keverékben az aljfüvek domináljanak. A pillangósok közül a vörös-, fehér- és svédhere, a lucerna és a baltacím jön elsősorban számításba. A szudáni cirokfű, rozs, repce és a spenót szintén jó sertéslegelőt szolgáltat.

3. Az alkalmi legelőknek különösen nagy jelentőségük van a sertéstartásban, egyrészt azért, mert változatos, jó takarmányt szolgáltatnak, másrészt pedig azért, mert így legtöbbször olyan gazdasági melléktermékek kerülnek takarmányozásra, amelyek egyébként veszendőbe mennének. Amíg az eke meg nem jelenik, addig a burgonya-, a répa-, a kertészeti- és a kukoricaföldet járatni kell sertésekkel, mert az élelmesen keresgélő, turkáló jószág nagyon sok takarmányt talál itt. A búza-, árpa- és borsótáblákon még körültekintő munka esetén is annyi pergett szem, töredezett kalász, elszóródott hüvely marad, hogy onnan hazatérve a sertés nem ritkán csupán ivóvizet kíván. Az alkalmi legelők hasznosításával tehát olcsóbbá tehető a sertéstartás, nyilvánvaló, hogy ezeket a legelőket nem szabad veszendőben hagyni!

Az állattartás fő környezetvédelmi vonatkozása az állat anyagcseréjéhez kapcsolódik, melynek során az állat takarmányt fogyaszt és emészt, majd a felesleget üríti, melynek következményeként tápanyagokban gazdag trágya keletkezik. Elsősorban a trágya minősége és összetétele, valamint a trágya tárolása és kezelése határozza meg, hogy milyen kibocsátásokkal kell számolnunk a nagy létszámú állattartás kapcsán. A keletkező kibocsátások gyakran diffúz természetűek és mérésük nagy nehézségekbe ütközik. Modellek kidolgozása folyt illetve folyik jelenleg is a célból, hogy ott is pontosan lehessen becsülni a kibocsátásokat, ahol a közvetlen mérés nem lehetséges. Néhány tényező szerepét csak nemrég azonosították be a folyamatban, a figyelem középpontjában továbbra is az ammónia (NH3) valamint a N és P kibocsátások állnak, talajba, felszín alatti vízbe és felszíni vizekbe (Ba b c s á n y et a l , 2004).
Általánosan elfogadott becslések szerint egy sertéstartás során a nitrogén fogyasztása, hasznosulása, illetve vesztesége a következők szerint alakul:

• 33% beépül az állat szöveteibe,
• 51% távozik a vizelettel, és
• 16% távozik a bélsárral.

A keletkezett ürülék (értve most ezalatt a fenti felsorolás adatai közül a vizelet és bélsár együttes tömegét) összes nitrogén tartalma tehát 67%, melyből:

•  34% távozik a levegőbe kibocsátott ammónia formájában, és
• 32% távozik a földekre kijuttatott trágya formájában.

A nagy létszámú állattartó telepek legfőbb negatív környezeti hatása a trágyakezelés (gyűjtés, tárolás, hasznosítás) elavult technológiáihoz köthető, melyek már nem felelnek meg a környezetvédelem követelményeinek. A Magyarországon keletkező hígtrágya és csurgalékviz mintegy 30-40%-a nem hasznosul a mezőgazdaságban,
hanem a környezetet szennyezi, legtöbbször szigeteletlen hígtrágya tároló medencékbe kerül, és elszennyezéssel fenyegeti a talajt, illetve a felszín alatti vizeket. A kutatások e területen azt bizonyítják, hogy jelenleg a hígtrágya végső mezőgazdasági hasznosítása az egyetlen megfelelő megoldás. A telepek nagy állatlétszáma, illetve a nagy hígtrágya mennyiségek miatt a fémből, vasbetonból készült szigetelt tárolók helyett gazdasági okokból csak a földmedencék alkalmazására került sor ( Mészáros 2 0 0 5 ) .
A NAGYÜZEMI SERTÉSTARTÁS KÖRNYEZETI KÉRDÉSEI
Az állategészségügyi előírások alapján korábban 30 napos hígtrágya tárolást írtak elő. Egy 500 kocás, hidraulikus trágyaeltávolítási rendszerű telepen például az általánosan alkalmazott elavult technológiák esetén már a 30 napi hígtrágya mennyiséghez szükséges tárolókapacitás is 5 és 10 ezer m3 között mozog. A földmedencés
tárolóegységek megfelelő szigetelése, a szigetelőképesség fenntartása, a rágcsálók elleni védelem, osztott, 4-5 ezer m3-es tárolómedencék esetén is komoly műszaki és üzemelési feladatot jelent, amelyet korábban megfelelő szinten nem tudtak megoldani.